Tizenkét gyermekének adott életet Vitéz Józsefné, született Borotvai Borbála, a Mama.A század elejei, még csupán kialakuló népegészségügy, a szegénység és nélkülözés komoly próbatétel elé állította a piciny Vitézeket. Nyolc élte meg a gyermekkort. Anna, József, János, Margit, Klára, Sándor, Regina és Gyula. A neveket olvasva felrémlik, vajon a mai szülők miért nem adnak ilyen szép és magyar keresztneveket utódaiknak? (Kép: A Vitéz ház udvarán, ma Dózsa Gy. u. Szajlán, a fotón sorban: Regina n., Oravecz Imre, Jóska b., Jani b., Ángyel n., ülnek: Anyu, Apu, Nagymama, előttük Oravecz Lőrinc.)

Apám testvérei közül Margit és Klára fiatalon mentek el. Ők már korán megtértek a temető csendjébe. Margitnak családja sem volt. Mikor én megérkeztem a földi tanösvényre, az élő Vitézek közül Annus és Regina néni, Jóska, Jani és Sándor bácsi kalauzoltak a szajlai élet tilalomfái között.

Annus néni nagyon öreg volt. Legalább is számomra, ma is, ez az első fontos tulajdonsága, és hogy nagyothallott, sőt, mondhatni, egészen süket volt. Egy fém, szemüvegtartó tok szerű, hangerősítő szerkezet volt a kezében, ha érdeklődött mondandók iránt. De nem mindig számított válaszra, mert Anyunak csak azt mondta:

- Mari, most megyünk kompért kapálni.- Különösebben nem izgatta, Anyunak tetszik-e ez az ötlet, úgy nyár derekán, egy-két hetes szabadságát élvezve, karon ülő gyermekével egyetemben.

- Majd leteszed a föld végin.- S a párbeszéd meg is rekedt.

Egyszer, talán Regina néninél töltött vakációm végeztével, csupán Apámmal voltam a szajlai házban, kettesben, s indultunk volna reggeli után a kora reggeli buszhoz. Jön Annus néni, elmaradhatatlan hátijával, benne a meleg béles. Elénk tálalta cukros meleg tejjel. Éjfél körül kezdhette a béles sütést, mert a buszindulás 3-4 óra tájékára eshetett. Hú, de sötét és hideg hajnalra emlékszem, ahogyan lépdeltünk lefele a Dózsa utcán. Annus néni háza, a legalsó ház fele, majd tovább, a központba. Szájamban a meleg túró, és az édes tej íze. Pirkadt.

Jáger Józsefné, született Vitéz Anna, számos szajlai sorstársához hasonlóan, Amerikába készült, a tengeren túli szebb világba. Férje várta, ő már behajózott, munkát kapott, ott élt.  Annus néni is átesett a különböző vizsgálatokon, Fiumében várta a gőzhajó, de a fedélzetre soha nem léphetett. Süketsége ugyanis az utolsó orvosi ellenőrzéskor kiderült. A Lehetőségek Hazája pedig fogyatékost nem fogadott be. Így fiatal férjét többé nem láthatta. Szülőhazájában élt tovább, örökre egyedül, legkisebb testvérét, apámat rajongásig szeretve.

Kisgyermekként megismerhettem hát Annus nénit, láthatatlanul hosszú hajával, botjával, erőteljes, hosszú lépéseivel. Félelmetes pincéjével és gabonaszagú  szobájával. Sajátosan fogalmazott, szálkás betűjű postai levelezőlapjait mosolyogva, hangosan olvastuk.

-Tudatlak Kedves Testvér!

Folytatódott Jani bátyói viselt dolgairól, amit Budapesten mindig elítélőlen kellett volna tudomásul vennünk. Már megint pálinka hatása alá került, miket tett, tesz, s fog talán tenni. A levlap stílusa, s írva is ízes fogalmai, "Mariska néni libája csigabugázik az ulicskában", s tudatlak továbbá kedves testvér. Egyszer csak elfogyott a papír, Annus néninek elköszönni is alig maradt hely:

-Mindnyájatokat...

A képen Sándor bátyja áll, mellette felesége Ángyel néni. A többiek: Marika unokatestvérem, anyukája, anyukám, s a baba, jómagam. (1960.)