Apám szenvedélyesen szerette a vadászatot.
Hétvégi reggeleken sokszor odabújhattam Anyuhoz az ágyba, mert Apu már messze járt. Rendszerint Százhalombatta, Tárnok határában bóklászott, azaz dehogy cél nélkül őgyelgett, hanem ő volt az ottani terület „szakmai” vezetője. Aki ismerte a természetet, a vadak vonulását, a fácán etetők telepítésnek szabályait, a kis és nagy vadak törvényeit.
Huszonnégy évvel halála után a Magyar Nemzet újság, a 2009. november 5-i számában beszél róla. Egykori fiatal vadásztársa, Lévai Ferenc, mesél róla.
- Az ottani nyúlhajtásoknak megvolt a varázsuk. Amikor felpattant a nyúl a havon, a fák között, és el kellett kapni azt a bizonyos pillanatot, ez nagyszerű dolog volt. Ott Vitéz Gyula bátyám volt a vadászmester - idézi fel-, aki régi gazdatiszti értékekkel bírt, megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Aztán később felhígult a társaság, már akkor is volt egy-két állatorvos, akinek több pénze volt, mint a többinek, és kiderült, hogy neki nagyobb nyúl jár... Ez a hetvenes-nyolcvanas évek nagyon szép vadászati időszak volt."
(Vadászat halországban c. cikk http://forestpress.hu/jie_hu/index.php?option=com_content&task=view&id=16320&Itemid=1)
Én a hatvanas évekre is emlékszem. Kisiskolás voltam. Vasárnap, korán keltünk. Manapság, ha szökőévenként, hajnali háromkor kell felkelni, mindjárt Apám jut eszembe.
Jött Tibay bácsi, Trabanttal. Beszálltunk. Nekem a hátsó ülés jutott természetesen, a barátommal. Tibai bácsi végtelenül szelíd vizslájával.
Autóztunk Budafok fele, majd a Nagytétényi úton beugrottunk a Borgazdaság hármas pincéjébe. Apám munkahelyén voltak a páncélszekrényében a lőszerek. Anyu otthon frászt kapott tőlük.
Aztán tovább a hatoson, Érden keresztül.
Battán még nem volt sem olajfinomító, sem erőmű. Esetleg tervezőfélben lehetett. Munkálatokra nem emlékszem. Csak a Duna- és a Benta-partra, a végeérhetetlen búzamezőkre, a hosszú földutakra és az erdőszéli tisztásra. Ahol megállítottuk a kocsit. A zöld ruhások kiszálltak, vállukon a megtört puskával indultak, nagyokat léptek csizmásan.
A kutya velem maradt.
Barátomat szerencsére nem mindig vitték magukkal a vadászok. Akkor órákig lehettem a sofőr, s ő az utas. Amíg Apámék elfoglalták magukat a vadakkal, addig mi messze tájakon berregtünk. Hatalmas kanyarokat vett be a Trabant, előztünk, száguldottunk, mint Roger Moore, Angyal a Jaguárjával.
Bevallom, a vadászatban ezt szerettem a legjobban.
Volt, amikor a reggeli hajtás eligazítással kezdődött. Vizsla pajtással ki kellett szállnunk. Apám kijelölte az embereket, ki hajt, ki jön balról, ki jobbról, hogyan kerít, ki kinek a szomszédja, törzsét elfordítva szemléltette merre és meddig kell célozni.
No, az nem az én napom volt. Sajnáltam a kiterített nyuszikat, a csodásan barna és kék tollú fácánkakasokat.
Ám boldog voltam ha őzeket figyelhettem távcsővel. Bak, suta és tehén, mind ott voltak a lencse végén, békésen legelésztek. Senki nem vette célba a csapatot.
Egyszer Apámhoz eljöttek személyesen vadásztársai. Szomorú csendben ültek. A télen etetett fácán állományról panaszkodtak. Megbetegedtek.
A kis fácánoknak kifolyt a szemük. Felépült a Finomító.
(yellowpages.hu)
