Apám

A kép apámat ábrázolja huszonkét évesen. Ekkor Egerben volt a képzés a Szőlészeti Szakiskola keretén belül. Most pedig Budafokról:

"...Az I. világháború után a Szőlészeti-Borászati Szakiskola hároméves oktatási intézet részét képezte. Az átszervezés nem hozott lényeges változást az oktatott anyagban, és a végzettek pincemesterek lettek. Az iskola alapítása óta - az anyakönyvi bejegyzések szerint - 1944 végéig 886 tanuló kapott pincemesteri bizonyítványt..." (Negyedszázad a borgazdaság szolgálatában, Borgazdasági Vállalatok Trösztje Budapest, 1974)

A tabló felirata: "A Tröszt keretében működő államosított pincegazdaságoknál az alábbi dolgozók jubiláltak 1974-ben"

Általam ismert nevek: Durst Dezső és Gelencsér József apám osztálytársai 1936-1939., Keszthelyi Lászlóné a III. pincében munkatársa volt, Király Pál, Kocsis Pál és Tranger Ferenc pincevezetőkként dolgoztak Budafokon, tudomásom szerint.

A nyomtatvány fejléce:

Állami Pincegazdaság Budafok

Budapest, XXII. Budafok, Kossuth Lajos utca 84.

Telefon: 269-803, 269-895, 469-765, Egyszámlaszám: MNB 45

A levél (sic):

XXII.  ker.  Bíróság

Budapest, XXII.

Vitéz Gyula főművezető, a vállalat I. sz. pincéjének vezetője. Kellő szakmai gyakorlattal rendelkezik és ennek megfelelően feladatát jól látja el.

A pince vezetése mellett még munkaköréhez tartozik az iparvágány üzemeltetésének biztosítása oly módon, hogy a gépek és felszerelések üzemképes állapotáról és karbantartásáról neki kell gondoskodnia. Az elmúlt év folyamán a pince tárolótere a cementhordók építésének következtében jelentősen megnövekedett és így szakmailag nagyobb munkát kell elvégeznie, mint az elmúlt években.

Szakmai vonalon határozott magatartásával szorgalmas és becsületes munkát végez. A beosztott munkatársaitól a munkát szakmai követelményeknek megfelelően erélyesen megköveteli, ez az erélyesség és határozottság nem megy a dolgozótársihoz való viszonyának rovására. Jellemző rá, hogy pincéjében munkavándorlás nincs. Munkatársait úgy válogatja meg, hogy azok a szükséges feladatokat jól el tudják végezni, s ennek érdekében szakmailag sokat foglalkozik a beosztottjaival.

Nemcsak a borászati műveletek elvégzését tartja szem előtt, hanem kellő gondossággal igyekszik arra is, hogy a pincét higénia (sic) és tisztasági követelményeknek megfelelően rendben tartsa.

Több esetben előforduló hibája, hogy téves elképzelés mellett a meggyőzés dacára kitart. Vitatkozó problématikus (sic) természetű egyéniség, minek következtében nézeteltérései vannak más pincevezetőkkel, a pincék közti munkák lebonyolításában.

Szakmai munkája mellett kellő gonddal foglalkozik a pince dolgozóinak politikai nevelésével és irányításával is.

Párttagsági kötelezettségeinek igyekszik mindenkor eleget tenni. Azonban a vállalat fejlődése megköveteli tőle, hogy szakmailag és politikailag tovább képezze önmagát, hogy a jövőben reáháruló nagyobb feladatoknak eleget tudjon tenni.

Budapest, 1961. okt. 23. (!)

Aláírás: Horváth György szem.vez.

Pecsét: Állami Pincegazdaság Budafok

Megjegyzéseim:

1.      Apámnak többször volt nézeteltérése vezetőivel és közvetlen helyettesével. Azonban, ahogyan fenti levél is írja „… beosztott munkatársaitól a munkát … erélyesen megköveteli, ez az erélyesség és határozottság nem megy a dolgozótársihoz való viszonyának rovására.” Vitába mindig azokkal bocsátkozott, akik a könnyebb végét fogták meg a dolgoknak.

2.      Tudomásom van még két komoly ügyéről, amelyben bíróság, vagy hivatalos felsőbb testület döntött. Az egyik az ötvenes évekből való. Akkor elhelyezték egy évre Székesfehérvárra, pedig már házasságban élt Anyámmal. Hétvégeken láthatták csak egymást. Áthelyezésének indokaként az szolgált, hogy fejbe csapott egy kocsit vontató girhes gebét, s az összerogyott. Szabotázsnak vélték. A párt korifeusnál történt látogatása során pedig illetlenül kifejezésre juttatta annak származását. Viszont mentő körülményt jelenthetett szorgalmas és becsületes munkavégzése. Így minden esetben kiállt mellette a dolgozói közösség, és a vállalati irányítás.

3.      Egy évvel nyugdíjba vonulása előtt (1975) a helyettesével került összetűzésbe. Az illető, Szima nevű, lázította a munkásokat ellene, sőt, lopott is. Nem is keveset, mint később kiderült. Apám idegeit teljesen tönkretette. Kihullott a haja, elkezdődött cukorbetegsége. Bíróság, pénzbüntetés. A nyugdíjazása során messze nem az érdemei szerint méltatta a vállalati vezetés. Pedig imádta munkáját, egy volt a Pincegazdasággal. A pénzbüntetést meggondolatlan szóhasználata miatt kapta, ugyanis a bíróság előtt sem vonta vissza, miszerint ellenfele „szemétláda”. Már nyugdíjasként jutott hozzá a hír, volt helyettesét elkapták. Valóban szeszt lopott. S nem egy-két litert.

 (A kép forrása: flickr.com)

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Vitéz Gyula vadásztársunk, volt vadászmesterünk hatvankilenc éves korában elhunyt.

Budapest, XXII. kerületi Kinizsi Vadásztársaság

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Kazai János vadásztársunk, hetvenhárom éves korában elhunyt.

Budapest, XXII. kerületi Kinizsi Vadásztársaság

Nimród, a Magyar Vadászok Szövetségének Lapja, 1985. október

Tizenkét gyermekének adott életet Vitéz Józsefné, született Borotvai Borbála, a Mama.A század elejei, még csupán kialakuló népegészségügy, a szegénység és nélkülözés komoly próbatétel elé állította a piciny Vitézeket. Nyolc élte meg a gyermekkort. Anna, József, János, Margit, Klára, Sándor, Regina és Gyula. A neveket olvasva felrémlik, vajon a mai szülők miért nem adnak ilyen szép és magyar keresztneveket utódaiknak? (Kép: A Vitéz ház udvarán, ma Dózsa Gy. u. Szajlán, a fotón sorban: Regina n., Oravecz Imre, Jóska b., Jani b., Ángyel n., ülnek: Anyu, Apu, Nagymama, előttük Oravecz Lőrinc.)

Apám testvérei közül Margit és Klára fiatalon mentek el. Ők már korán megtértek a temető csendjébe. Margitnak családja sem volt. Mikor én megérkeztem a földi tanösvényre, az élő Vitézek közül Annus és Regina néni, Jóska, Jani és Sándor bácsi kalauzoltak a szajlai élet tilalomfái között.

Annus néni nagyon öreg volt. Legalább is számomra, ma is, ez az első fontos tulajdonsága, és hogy nagyothallott, sőt, mondhatni, egészen süket volt. Egy fém, szemüvegtartó tok szerű, hangerősítő szerkezet volt a kezében, ha érdeklődött mondandók iránt. De nem mindig számított válaszra, mert Anyunak csak azt mondta:

- Mari, most megyünk kompért kapálni.- Különösebben nem izgatta, Anyunak tetszik-e ez az ötlet, úgy nyár derekán, egy-két hetes szabadságát élvezve, karon ülő gyermekével egyetemben.

- Majd leteszed a föld végin.- S a párbeszéd meg is rekedt.

Egyszer, talán Regina néninél töltött vakációm végeztével, csupán Apámmal voltam a szajlai házban, kettesben, s indultunk volna reggeli után a kora reggeli buszhoz. Jön Annus néni, elmaradhatatlan hátijával, benne a meleg béles. Elénk tálalta cukros meleg tejjel. Éjfél körül kezdhette a béles sütést, mert a buszindulás 3-4 óra tájékára eshetett. Hú, de sötét és hideg hajnalra emlékszem, ahogyan lépdeltünk lefele a Dózsa utcán. Annus néni háza, a legalsó ház fele, majd tovább, a központba. Szájamban a meleg túró, és az édes tej íze. Pirkadt.

Jáger Józsefné, született Vitéz Anna, számos szajlai sorstársához hasonlóan, Amerikába készült, a tengeren túli szebb világba. Férje várta, ő már behajózott, munkát kapott, ott élt.  Annus néni is átesett a különböző vizsgálatokon, Fiumében várta a gőzhajó, de a fedélzetre soha nem léphetett. Süketsége ugyanis az utolsó orvosi ellenőrzéskor kiderült. A Lehetőségek Hazája pedig fogyatékost nem fogadott be. Így fiatal férjét többé nem láthatta. Szülőhazájában élt tovább, örökre egyedül, legkisebb testvérét, apámat rajongásig szeretve.

Kisgyermekként megismerhettem hát Annus nénit, láthatatlanul hosszú hajával, botjával, erőteljes, hosszú lépéseivel. Félelmetes pincéjével és gabonaszagú  szobájával. Sajátosan fogalmazott, szálkás betűjű postai levelezőlapjait mosolyogva, hangosan olvastuk.

-Tudatlak Kedves Testvér!

Folytatódott Jani bátyói viselt dolgairól, amit Budapesten mindig elítélőlen kellett volna tudomásul vennünk. Már megint pálinka hatása alá került, miket tett, tesz, s fog talán tenni. A levlap stílusa, s írva is ízes fogalmai, "Mariska néni libája csigabugázik az ulicskában", s tudatlak továbbá kedves testvér. Egyszer csak elfogyott a papír, Annus néninek elköszönni is alig maradt hely:

-Mindnyájatokat...

A képen Sándor bátyja áll, mellette felesége Ángyel néni. A többiek: Marika unokatestvérem, anyukája, anyukám, s a baba, jómagam. (1960.)

Apám szenvedélyesen szerette a vadászatot.

Hétvégi reggeleken sokszor odabújhattam Anyuhoz az ágyba, mert Apu már messze járt. Rendszerint Százhalombatta, Tárnok határában bóklászott, azaz dehogy cél nélkül őgyelgett, hanem ő volt az ottani terület „szakmai” vezetője. Aki ismerte a természetet, a vadak vonulását, a fácán etetők telepítésnek szabályait, a kis és nagy vadak törvényeit.

Huszonnégy évvel halála után a Magyar Nemzet újság, a 2009. november 5-i számában beszél róla. Egykori fiatal vadásztársa, Lévai Ferenc, mesél róla.
- Az ottani nyúlhajtásoknak megvolt a varázsuk. Amikor felpattant a nyúl a havon, a fák között, és el kellett kapni azt a bizonyos pillanatot, ez nagyszerű dolog volt. Ott Vitéz Gyula bátyám volt a vadászmester - idézi fel-, aki régi gazdatiszti értékekkel bírt, megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Aztán később felhígult a társaság, már akkor is volt egy-két állatorvos, akinek több pénze volt, mint a többinek, és kiderült, hogy neki nagyobb nyúl jár... Ez a hetvenes-nyolcvanas évek nagyon szép vadászati időszak volt."

(Vadászat halországban c. cikk http://forestpress.hu/jie_hu/index.php?option=com_content&task=view&id=16320&Itemid=1)

Én a hatvanas évekre is emlékszem. Kisiskolás voltam. Vasárnap, korán keltünk. Manapság, ha szökőévenként, hajnali háromkor kell felkelni, mindjárt Apám jut eszembe.

Jött Tibay bácsi, Trabanttal. Beszálltunk. Nekem a hátsó ülés jutott természetesen, a barátommal. Tibai bácsi végtelenül szelíd vizslájával.

Autóztunk Budafok fele, majd a Nagytétényi úton beugrottunk a Borgazdaság hármas pincéjébe. Apám munkahelyén voltak a páncélszekrényében a lőszerek. Anyu otthon frászt kapott tőlük.

Aztán tovább a hatoson, Érden keresztül.

Battán még nem volt sem olajfinomító, sem erőmű. Esetleg tervezőfélben lehetett. Munkálatokra nem emlékszem. Csak a Duna- és a Benta-partra, a végeérhetetlen búzamezőkre, a hosszú földutakra és az erdőszéli tisztásra. Ahol megállítottuk a kocsit. A zöld ruhások kiszálltak, vállukon a megtört puskával indultak, nagyokat léptek csizmásan.

A kutya velem maradt.

Barátomat szerencsére nem mindig vitték magukkal a vadászok. Akkor órákig lehettem a sofőr, s ő az utas. Amíg Apámék elfoglalták magukat a vadakkal, addig mi messze tájakon berregtünk. Hatalmas kanyarokat vett be a Trabant, előztünk, száguldottunk, mint Roger Moore, Angyal a Jaguárjával.

Bevallom, a vadászatban ezt szerettem a legjobban.

Volt, amikor a reggeli hajtás eligazítással kezdődött. Vizsla pajtással ki kellett szállnunk. Apám kijelölte az embereket, ki hajt, ki jön balról, ki jobbról, hogyan kerít, ki kinek a  szomszédja, törzsét elfordítva szemléltette merre és meddig kell célozni.

No, az nem az én napom volt. Sajnáltam a kiterített nyuszikat, a csodásan  barna és kék tollú fácánkakasokat.

Ám boldog voltam ha őzeket figyelhettem távcsővel. Bak, suta és tehén, mind ott voltak a lencse végén, békésen legelésztek. Senki nem vette célba a csapatot.

Egyszer Apámhoz eljöttek személyesen vadásztársai. Szomorú csendben ültek. A télen etetett fácán állományról panaszkodtak. Megbetegedtek.

A kis fácánoknak kifolyt a szemük. Felépült a Finomító.

 (yellowpages.hu)

 

 

 

Édesapám 1916. júliusában született. Egészen pontosan ő sem tudta melyik napon, az biztos, hogy Anna nap környékén. Születési anyakönyvi bejegyzésében sem egyértelmű a 27-i nap. Mikor erről mesélt, nem felejtette el megjegyezni:

-Mama kapálni volt, onnan, azaz a kukoricásból kísérték haza. Ahogyan Petőfi János Vitéze, én is kukorica közt születtem.- s már dúdolta is egy-két fröccs, s jó társaság esetén:

-Kukorica közt születtem, ott szedtek fel engem...

Annus nénje nevelte aztán. A tizenkét testvérből ő volt a legidősebb, apám a legfiatalabb, ahogyan mondta:

-A fenékfészek.